Mindennapi nehézségek, fényes jövő?

A Forrás Társadalomkutató Intézet átfogó kvalitatív kutatást végzett pedagógusok körében, a 2032 percnyi beszélgetés alapján készült vizsgálat bemutatja a pedagógusok életútját, betekintést nyújt abba, hogy miért választották és mit jelent számukra a pedagógus lét, hogyan látják saját pályájuk múltját és jelenét, és jövőjét, hogyan élnek ők; milyen tükröt tartanak nekik a szülők, diákok, és a társadalom, mennyire érzik megbecsültnek magukat. A kutatásnak nem célja politikai kérdések feszegetése, az aktuális közéleti klíma ugyanakkor sokszor be-bekúszik egy-egy beszélgetésbe, még ha kérdés formájában szándékosan kerültük is azt. Ebben a kutatásban a pedagógusok nem statisztikai számok, százalékok mögé bújtatott véleményét ismerjük meg, hanem emberi mivoltukat, történeteket, amelyek sokszor érzelmileg túlfűtöttek, meghökkentőek, könnyfakasztóak, vagy épp reménykeltőek.

A 36 interjú feldolgozása során számtalan történetet ismertünk meg, melyek mély betekintést engedtek az interjút adó pedagógusok életébe. Az elemzés során törekedtünk minden réteget kibontani, minden részletet feldolgozni a mélyebb megértés és megismerés érdekében. Ezzel egy egész kötetet is meg lehetne tölteni. Az első elemzésünk három nagyon fontos kérdést járt körbe: hivatástudat, társadalmi megbecsültség, és láthatatlan munka. Jelen második elemzésünk még mélyebben foglalkozik a pedagógusok múlt és jelenbéli problémáival, az alacsony bérekkel való együttéléssel, a minősítési rendszer problémával, de áttekintést ad arról is, hogy mit választanának a pedagógusok jelenlegi hivatásuk helyett, és mit gondolnak mi lesz velük az elkövetkező egy évtizedben.

Alacsony bérek

Sokat hallani a pedagógusok alacsony fizetéséről. A megkérdezett pedagógusok közt voltak olyanok is, akik már több évtizede a pályán vannak, pályán voltak. Az interjúkból kiderült, hogy ez a probléma nem csupán napjainkban érinti a pedagógusokat, az elmúlt évtizedekben végig jelen volt.

Egy, a pályáját 2020-ban kezdő pedagógus például így mesélt arról, miért választotta a pedagógusi pályát annak ellenére, hogy tisztában volt a fizetés mértékével: “Valahogy ez annyira belém ivódott, valahogy annyira természetesnek tűnt, ahogy így tanultam, és annyira izgalommal vártam végig az egyetem alatt, hogy tényleg nem tudtam elképzelni, hogy valami mást szeretnék csinálni. Tudtam már akkor is nagyon jól, hogy ez nagyon sok pénzzel nem járna, de ez nem igazán érdekelt annyira. Ezt nem feltétlenül úgy mondom, hogy a felelősségérzet hiányozna, hogy mennyi pénzt keresek, mert végülis ezzel is el tudok azért lenni, persze jó sok mindent mondjuk nem lehet vele kezdeni. De ez a része igazándiból nem érdekelt, olyan értelemben, hogy nem ez volt a mozgató rugó, hanem az, hogy valami maradandót alkossak.”

Ugyanakkor egy, a pályáját az 1980-as évek elején kezdő pedagógus így nyilatkozott ugyanerről, szemléltetve hogy abban az időben szintén jelen volt a bérekkel kapcsolatos probléma: “Bár a fizetés nem volt magas, mégis bevállaltam a pályát. […] A melósok akkor már ennél többet kerestek […], de én szerény körülmények között élni is bevállaltam, mert az volt az álmom, hogy gyógypedagógus legyek. Az elején albérletben laktunk, majd egy tanácsi bérlakásban, ami egy szobás volt. Nem voltunk dörzsölt körülmények között, de ez sem állt az álmom útjába. Azt vállaltam, hogy az leszek, aki szeretnék lenni.”

Valóban, a megkérdezett pedagógusok közt egyöntetű véleménynek tűnik, hogy az alacsony fizetés ellenére is azt érzik, megérte számukra ezt a pályát választani, hiszen munkájukban más módokon ki tudnak teljesedni. Szavaikból úgy tűnik, ugyanezt a kiteljesedést nem feltétlenül gondolják, hogy más pályán is lenne lehetőségük megtapasztalni. “Számomra fontos az, hogy az a munka, amit végzek az egy értelmes munka legyen. És én tulajdonképp ezért megkötöttem azt a kompromisszumot, hogy előreláthatóan soha nem lesz igazán jó fizetésem.”

Ez a hozzáállás annak ellenére is látható volt, hogy többek említették az alternatív pályákon elérhető fizetéseket, melyek a pedagógusi fizetésnél magasabbak, így egy magasabb életszínvolatat biztosíthatnának. Ez annak fényében kifejezetten megdöbbentő, hogy az említett állások közt olyanok is megjelentek, melyhez felsőoktatásban való részvétel nem feltétel. Ilyenek voltak például a közértekben lévő polc feltöltők és kasszások, “…egy áruházi dolgozó, például az Aldiban, a polcfeltöltő vagy a pultos, többet keres, mint egy pedagógus…”, vagy az érettségi megszerzésével végezhető banki pozíciók, “Elmondom, hogy érettségi után többet kerestem, mint aztán végzett pedagógusként. Ez így nézett ki, hogy most hiába mondom az összeget, mert nem összeg. […] Tehát érettségivel könnyebb lehet ezen a banki területen, már akkor is jobban lehetett volna keresni, utána pedig még inkább, de úgy gondolom, hogy jó pályát választottam.”

Olyan is volt, aki arról számolt be, a nyugdíja magasabb, mint amennyit akkor kapna, ha jelenleg is pedagógusként dolgozna. “Én mióta nyugdíjas vagyok azóta hetvenezer forinttal nőtt a nyugdíjam. Ha aktív maradtam volna, akkor körülbelül harmincezerrel, tehát fele annyival nőtt volna…”

Öregedő pedagógus társadalom

Többen említették az alacsony béreket az öregedő korfa egyik kiemelkedő indokaként is. A pályán lévők, bár az alacsony fizetésük ellenére is szeretik a munkájukat, tisztában vannak az egyéb munkahelyek nyújtotta lehetőségekkel. Így sokuk számára nem meglepő, ha a fiatalabb generáció más pályát választ a magasabb fizetés, és az ezáltal nyújtott lehetőségek, illetve biztonság érdekében.

“Sorban jelennek meg a korfák, marha jó ötlet volt ezeket közzétenni. Minden óvodában, általános iskolában és középiskolában a 40-50 éves korosztály a 80-90 százaléka a tantestületnek, mert nem jönnek a fiatalok. Hát most ki jön el ennyi bérért tanítani, amikor a McDonald’s-ban többet keres?”

“A fiatalokat más hatások érik, ennyi pénzért nem lehet dolgozni, tehát most mondják nekünk, hogy anyagiasak vagyunk, nem anyagiasak vagyunk, csak hát a boltba, ezért nem adnak semmit.”

Az alacsony fizetés magánéleti hatásai

Azt hallván, hogy a pedagógusok személyes életében milyen problémákat okoz az alacsony fizetésük, valóban talán nem is meglepő, hogy a fiatalok egyre kevésbé döntenek a pálya mellett. Többen említették, például, a nehézségeket amit a távolságok okoznak, hiszen autót nem mindenki tud a pedagógusi fizetéséből vásárolni.

“Nagyon megviselt, hogy nekem itthon volt lakásom Szegeden, de akkor annyira kicsi volt a fizetés, hogy nem lehetett máshogy megoldani, mivel nem volt autóm meg vezetni se tudtam, minthogy ott kivettem egy albérletet, a saját lakásomat meg kiadtam. Na ez borzalmas volt számomra, ilyet soha többet. Inkább az éhezés…” “Nagyon nagy előny, az iskolához én 2 villamos megállónyira lakom, nagyon kedvező volt, hogy nem kellett a fél várost átutaznom. Viszont, ha már a közeli körtérre be kellett mennem, akkor azt szoktam mondani a kollégáimnak, hogy kirándultam.”

Az egyedülálló szülőknek különösen sok nehézséget jelent az alacsony pedagógusi fizetés. Hogy önmaguk mellett gyermeküket is eltartsák, anyagilag támogassák, gyakran az iskolában vagy azon kívül kell plusz munkát vállalniuk. “Bizony nagyon sok feladatot kellett vállalnom az iskolában, hogy meglegyen mindenünk. Éjjel nappal az iskolában voltam, nagyon nagy elvárások voltak, mert a mi iskolánk volt azt hiszem a kerület, de lehet mondani talán, hogy Budapest legnagyobb iskolája.”

A plusz munkát gyakran esténként, hétvégenként végzik. “Én egyedül neveltem fel 3 gyereket. Mondhattam volna azt is, hogy nekem ez nagyon kevés ehhez, de a munkám mellett megtaláltam azokat a forrásokat, amik mellett fel tudtam kicsit turbózni a fizetést. Nem tudom mi lett volna, ha nincs az újságírás mellette, a Naplóba és a nánási újságba írtam, ez hozott egy kicsi pluszt. Apró cseprő munkákat mindig megragadtam, hogy kicsit kompenzáljam a fizetést, így nem voltak anyagi gondjaim. Ez igényszint kérdése is. Nem a magas kategóriájú kocsikra, termékekre vágytunk, hanem beértük az olcsóbbal is, de én nem panaszkodtam a fizetés miatt. Lehet, hogyha jobban belegondolok, akkor sokszor kevés volt, de panaszkodás helyett inkább elmentem más forrást keresni. Hétvégén is dolgoztam, újságcikkeket írtam esténként, így próbáltam meg az anyagi nehézségeken túllépni.”

A gyermekek felügyelete egy másik kiemelkedő probléma, melyet több pedagógus is említett. Kiváltképp azok közt a pedagógusok közt jelent nehézséget, akik egyedülálló szülők is. “Nem tudom ezt a munkát, ennyi terhet egyedül vállalni. Előfordult, hogy a fiamat a kolléganőm szüleire bíztam, hogy elmehessek az iskolába például kisz gyűlést tartani. Rengetegszer az idős szüleimre bíztam a beteg gyerekemet, akik akkor még nyugdíj mellett is dolgoztak, hogy mehessek tanítani.”

Hogyan tovább?

Hogyan lehetne a pedagógusok idejét a jövőben a kompenzálni? Mit gondolnak erről pontosan a pedagógusok? Hol lenne a legfontosabb számukra ennek a folyamatnak a megkezdésé?

2023 elején országszerte 4,110 pedagógus töltötte ki a Forrás Társadalomkutató Intézet és a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) kérdőívét, melynek egyik fő célja a pedagógusi bérrendszer alakításával kapcsolatos vélemények felmérése volt. A kutatásból kiderült, hogy a pedagógusok szinte egyöntetűen egyetértenek azzal, hogy a jövőben a tanítási órákon kívül elvégzett plusz feladatok az össz elvégzett óraszámok figyelembevételével kapják fizetésüket. Az 5-pontos skálán, melyen a magasabb értékek magasabb egyetértést jelöltek, 4,4-re pontozták ezt a szempontot. A bérrendezéssel kapcsolatos egyéb szempontok (a tanítási órákon kívül elvégzett plusz feladatok megjelenítése a minőségi bér pótlék elemeként; az intézmények elkülönített bér keretének létrehozása, melyet az intézmény vezető a saját döntése alapján oszthat szét a kimagasló munkát végző pedagógusok közt; vagy az értékelések alapján az adott intézményben legjobban teljesítő 25% bérének pozitív irányba való terítése) mind alacsonyabb egyetértést kaptak a pedagógusoktól. Az 5-pontos skálán mindössze 2,1-3,1 közöttinek ítélték egyetértésüket ezekkel a szempontokkal.

Ezek az adatok egybecsengnek az interjúkban elhangzottakkal is. A résztvevő pedagógusok nagy része kiemelte elégedetlenségét azzal kapcsolatban, hogy a túlórák nincsenek megfizetve. „Elsősorban a pedagógus bérek voltak a rossz hangulat oka, amennyit mi dolgozunk, az nincs arányban a fizetéssel. A másik a rengeteg sok munka, amivel kapcsolatban sokan úgy éreznek, hogy nincs megbecsülve. A túlóra nincs kifizetve, annyi óránk van, amennyit éppen kapunk.” „A túlóra kifizetése nem létezik általában, ellenben túlóra van egy pár.”

Hasonlóan, a pedagógusok úgy érzik, a tanítási órákon túli plusz feladatokba fektetett idejük nincs anyagilag térítve a legtöbb esetben. Van, hogy esetleg ajándékokkal, például pólókkal jutalmazzáak a tanárokat, ezt azonban nem érzik megfelelő kompenzációnak az idejükért cserébe. „Egy énektanártól elvárják, hogy az iskolai műsorokban részt vállaljon, azokat megszervezze. Amikor ez a tanítás rovására megy, akkor bizony kevés az a pár forint jutalom, amit az ember kap.” „Volt olyan, hogy templomi koncerten kellett játszani, és akkor utána odajöttek, hogy hú figyeljetek mert megéri, mert kapunk utána egy pólót, de jó lesz. Mondtam azért egy pólót még meg tudok venni magamnak, ha arra lenne szükségem. Kérdeztem, hogy látjátok magatok előtt azt a képet, hogy a Tescoban megpróbáltok azzal fizetni? Nem fogadják el.”

Mások arról is beszéltek, régebben, pályájuk kezdetén, még jobban szabályozva volt, hány órát dolgoztak az iskolában. „Ki lehet számolni, hogy a kötelező óra huszonegy óra volt, és utána viszont vállalhatunk szakköröket, a beállításának megfelelően. Természetesen megfelelő anyagi juttatás is járt, és volt időnk felkészülni. Volt időnk anyagokat gyártani az órákra, és határtalan jó érzéssel dolgoztam ebben az iskolában. 4 évig voltam itt, majd utána váltottam.”

Minősítési rendszer

“A pedagógia nem egy alkalomra való felkészülés.”

A már említett kérdőíves kutatás másik fókusza a minősítési rendszerrel kapcsolatos vélemények feltárása volt. A kutatás fő megállapításai közé tartozik, hogy a pedagógusok egyöntetűen negatívan értékelik a minősítési rendszert, osztályzatra lefordítva elégtelennel értékelnék. Bár a kutatásból jól látszik, hogy a pedagógusok véleménye egyöntetű és egyirányú, azt azonban nehéz megállapítani, hogy miért tartják értékelhetetlennek az értékelési rendszert. A mélyinterjús kutatásban azonban erre a kérdésre is kaptunk válaszmorzsákat, amelyek közelebb vihetnek minket a megértés felé.

Az interjú alanyok harmada hozta szóba a minősítési rendszert valamilyen módon, a kutatás direkt kérdést nem tartalmazott. Az ő válaszaikból két fő irány jelenik meg, amiért a pedagógusok elutasítják a jelenlegi és hasonlóképpen, ha radikális változást nem eszközölnek a jövőbeni minősítési rendszert.

Leginkább a mainstream médiában arról lehet olvasni, hogy ez túl nagy terhet ró a pedagógusokra, egyfajta felesleges bürokratikus papírtologatásként értékelik, azonban ez csak az egyik része a történetnek. A minősítési rendszer úgy ró hatványozott terhet rájuk, hogy az nincs összhangban azzal, amit a minősítési folyamattal, az életpálya szakaszok lépcsőinek megmászásával elérhetnek a pedagógusok. „Rádöbbentem arra, hogy én most elvégzem ezt az egyetemet, elkészítem a portfóliót és egy év múlva, mivel létezik az életpályamodell, újból majdnem ugyanakkora parádét kell köré csinálnom és újból meg kell csinálnom egy portfóliót. A minősítésben még nem vagyok benne, de most nagyon érzem azt, hogy a megbecsültség és a kötelességek, elvárások meg az, amit úgymond el kell viselni, mennyire nincsenek egy szinten.”

A pedagógus minősülés külső szereplőként felfoghatjuk egyfajta előléptetésként, ugyanakkor az alapvetően elvégzet feladatokon felül végzett önértékelési papírmunka, illetve vizsgáztatott óra tartás csupán egy-két tízezer forintos fizetéstöbblettel jár, gyakran az is csak hónapokkal a minősülés után érkezik meg. „Jó elképzelés a pedagógus életpálya modell, viszont a megvalósítása már nem annyira működik. Kezdőnek van a gyakornok, onnan léphet a pedagógus egybe portfóliót írni, amit meg is kell védenie, viszont ami ezután jön, az nem túl motiváló. Nevetségesen hangzik 20 ezer forintért ennyit dolgozni egy főiskolát végzett embernek. Diplomás pedagógusként végzett az egyetemen, és akkor neki időszakonként még meg is kell mérkőznie. Nem tudom, hogy más pályán ez hogy van. Az elképzelés jó lett volna, hogyha motiválóbb. Az mondjuk megérné, ha nem húszezer forinttal, hanem mondjuk százzalal több lenne a fizetés.”

Az új minősítési rendszerbe felmerült a bérek kompenzálása, egy interjú alanyunk azonban úgy véli ez sem elégséges, sőt, valójában a hangsúly soha sem a bérkiegészítésen, inkább a minősítési rendszer felé tolódik. „Csak hát úgy voltam, hogy aki nem kér az nem kap esetében, aki kér az se kapott. 3 évente értékelik az oktatók tevékenységét bizonyos szempontrendszer alapján. Eléggé életidegen szempontrendszernek tartom én magam de ki vagyok én, hogy a minisztérium nagy tudású embereit felülbíráljam. Jelen pillanatban is folyik ez a minőségi megbízási rendszeren belül ez a oktatói értékelés. Áprilisig meg kell csinálni, hiszen huszonhárom nyarán értékelni fognak minket. Eredetileg arról volt szó, hogy aki az értékelésben magasabb pontszámot ér el, az majd magasabb béremelést kap. Most már forintról szó nincs, értékelésről van.”

A fizetésen kívül természetesen más motivációs eszközökkel is élhetne a minősítési rendszer, ilyen például a kérdőíves kutatásban is kívánatosnak mutatkozó segítő-fejlesztő értékelés, amely nélkül gyakran úgy érzik a pedagógusok, hogy a számonkérésnek sincsen helye. „Nagyon sok olyan segítség kellene, hogy a tanításra tudjon jobban koncentrálni egy pedagógus, és akkor utána számon is lehet kérni nyilván az eredményeket, mert ugye az eredmények azt mutatják, hogy elég vacakul teljesítünk.”

De motiváló lehet az is, hogy a pedagógusok ilyenkor egy nagyobb lélegzetvétellel számot adhatnak önmaguknak arról, hogy hogyan értékelik a pályájukat, a mögöttük álló teljesítményt. Az egyik interjúalanyunk azonban úgy véli, hogy amennyiben egy pedagógus szívvel lélekkel végzi a munkáját, akkor nem kell neki külön alkalom arra, hogy értékelje önmagát, hiszen azt nap mint nap megteszi. „Van haszna abban az értelemben -ezt szokták mondani a kollégák,- hogy ilyenkor át gondolhatja a tanár a múltját és a jövőjét. De én mindennap átgondolom abban az értelemben, hogy az önreflexió az nélkülözhetetlen. Akár egy nap végén vagy egy óra végén. Na ez jól ment vagy jobban is lehetne csinálni, akinek ez nem a napi rutinja, az valamit rosszul csinál. Közel sem arról van szó, hogy előveszünk egy ilyen portfóliót és ekkor jut eszünkbe.”

Az interjúkban megjelenő minősítési rendszer kritikák azt a megállapítást is alátámasztják, hogy az értékelési rendszer nem azt méri, amire hivatott. A pedagógusok valódi teljesítményéről nem kap képet a belügyminisztérium, ezáltal a rosszul teljesítő kollégákat nem szűri ki, ugyanakkor azokra, akiknek az élete az oktatás felesleges terheket ró pluszban. „Az amit nekünk végig kell csinálni ebben a minősítési rendszerben az egy vicc. Én most vagyok benne és a kollégám mondta, -idős kolléga, mestertanár,- hogy nem az igazságot kell leírni a portfólióba. Azt kell írni, amit szeretnél látni, hogy milyen legyen. Nem, azt írjuk le, hogy mi van, hanem azt, hogy mi lenne jó. Ugye óraterveket kell leadni, meg ilyen nagy magasröptű szakmai önéletrajzot. Több hétig kell kínlódni, iszonyú adminisztratív teher, és tagadhatatlan az összes kollégával össze hazudjuk. Utána meg kijönnek és szóban is meghallgatnak. Le kell tanítanod egy bizottság előtt 2 órát, gyakorlatilag olyan, mintha újra államvizsgáznál. És ez kétszer, mert gyakornokokból ped I-be és ped egyből ped II-be kell, ugye a mester tanári meg a kutatótanári az már abszolút választási lehetőség. Ez a kettő még nem annyira. Ehhez képest szar fizetésemelést kapsz hozzá, tehát ilyen bruttó harmincezer forintról beszélünk. És semmi értelme az egésznek, mert ez nem egy minőségbiztosítás. A szar tanár is bent marad a rendszerben, a szar tanárt is átengedik a minősítésen, elvétve hallok olyat, hogy valakit nem engednek át ugye hetvenöt százalékot kell teljesíteni. Szinte nem hallok ilyet, akkor meg minek? Ez például egy borzasztó nagy hibája az egész rendszernek. Viszont a szakértők meg a bizottsági tagok rohadt jól keresnek vele. Nyilván, mert ezt extra pénzért csinálják. Úgyhogy még ilyeneket tudok mondani.” – Az interjúalany fajsúlyos véleményét is jelzi, hogy az interjú szituációban is indulatot vált ki belőle a minősítési rendszer.

„Azért hadd mondjam, hogy most így a minősítések hát folyamatában elég gyakran tapasztalom azt, hogy a tanárok helyenként azt várják, hogy valami, valaki megoldja helyettük ezt a helyzetet. Adjon valaki óravázlatot, adjon valaki tematikus tervet, válaszolja meg a kérdéseket. Tudom, hogy ez az idő hiányának is betudható.”

“„Minősítésnek akkor lenne értelme, ha mondjuk tényleg differenciálná a pedagógusok megítélését. Mondjuk kiütközne belőle, nem csak az, hogy kapok egy plecsnit, hogy hány százalékosra ítélték meg a munkámat. Hanem mondjuk látnám fizetési kategóriában a különbségét annak, hogy bár megvan a minősítés a kollegának, mert 60 év a pályán nagyon sok, de mondjuk 40 éve a pályán van és nem csinál semmit. Nyilván kisujjból bármelyikünk kirázza a saját tantárgyból a megfelelő órát. Kirakat órát bármikor lehet tartani, de nem erről szól. ”

„Van ez a bohóckodás ezzel a pedagógus minősítéssel. Voltam igazgató is, és amikor az első kollégám minősült tökre megdicsértem, hogy 100 százalékos lett a minősítése. Márciusban volt a minősítés, és kiderült, hogy szeptembertől márciusig azt a 2 órát tanította be a gyerekeknek, amit jöttek megnézni. Minden megvolt, hogy ki mikor jelentkezik. Ez utólag akkor már mindegy volt, szóval igazándiból ez sem egy kontroll.”

Az interjúalanyok közül nem mindenki emlegette a minősítési rendszert, azok, akik beszélek róla azonban nagyon sötét helyzetet festettek le. A plusz feladatok felesleges munkaterhet jelentenek, amiért cserébe nem kapnak érdemi kompenzációt, ugyanakkor arra sem lehet számítani, hogy legalább kiszűrje azokat a pedagógusokat, akik nem végzik jól a munkájukat

A jövő

“ Ha újra kezdhetném, akkor is ezt csinálnám.”

Az előző két bekezdésben főként a súlyosan terhelő problémákkal foglalkoztunk, amelyek bár direkt kérdésként nem jelent meg az interjú során mégis az interjú alanyok jelentős része fontosnak tartotta ezeket megosztani velünk. Mindezek után érdemes megvizsgálni azt a kérdést, és az arra adott válaszokat, hogy hol látják önmagukat a pedagógusok 10 év múlva,ha visszamehetnének a múltba, tudva mi vár rájuk, másik pályát választanának-e; ajánlanák-e a pedagógusi pályát a fiataloknak; illetve, hogy hogyan látják magukat a jövőben.

“Ha lehetősége lenne visszamenni az időben, akkor ugyanezt a pályát választaná?” Az interjúk során mire ehhez a kérdéshez értünk, jó részt átbeszéltük azokat a problémákat, amelyek megnehezítik ma egy pedagógus életét, mint például a rossz anyagi helyzet, a rossz körülmények, a minősítési rendszer, az elöregedés,a negatív megítélés, a túlórák. Pontosan ezen tényezők miatt a válaszadók többsége elgondolkodott már azon, hogy mi lett volna ha más irányba indulnak, ha elhagynák ezt a pályát másikat választanak jobb fizetéssel. Ennek ellenére az általunk megkérdezett pedagógusok jelentős része ugyan ezt a pályát választaná magának, ha visszamehetne az időben. De miért? Alapvetően két fő motiváció rajzolódott ki a válaszokból, az egyik továbbra is a gyerekekhez köthető. Mint ahogy az már kiderült a hivatástudattal kapcsolatban is, a pedagógusok egyik fő mozgatórugója a diákok iránt érzett elkötelezettség és szeretet. “Bármit csináltam, mindig tanítani szerettem volna, és mindig a kisgyerekekkel foglalkozni. “ Ők a diákok érdekeit helyezik előtérbe, mert tisztában vannak vele, ha nem maradnának a szakmában, nem lenne ki tanítsa őket. Emellett pedig nagyon fontos számukra, hogy formálni tudják a jövő nemzedékét, befolyással lehetnek a gyerekek fejlődésére. Ez elég motivációt ad számukra.

A másik fő motiváló erő úgy tűnt, hogy a pedagógusok személyiségéből fakad. “Minden buktatójával és minden szépségével együtt ugyanezt választanám. Egészen biztos.” Azok közül akiket megkérdeztünk, kirajzolódott számunkra egy ‘pedagógus személyiség’, amely nélkülözhetetlennek tűnik ahhoz, hogy a pedagógiai irányt választók ne csak megállják a helyüket a szakmában, de igazán magukénak érezzék azt. Ez a személyiség típus olyan kvalitásokkal rendelkezik, mint az empátia, türelem vagy a jó magyarázó képesség, az altruizmusra való hajlam. “Néha nagyon romantikusan vagy idealistán állok az élethez, és azt hiszem, hogy ez a jelenlegi pedagógusi pályához egy előny, mert tényleg nagyon nagyon nehéz sokszor motivációt találni per pillanat.”

Ehhez társul egy olyan szemléletmód, ami képes a nehéz körülmények között is meglátni a szépséget a tanításban, nevelésben. Ezek a pedagógusok úgy érzik, hogy erre születtek, ez a hivatásuk. “én szerintem tanárnak születtem.” Számukra elképzelhetetlen, hogy egy kevésbé emberközpontú, monoton irodai munkát végezzenek. “El nem tudom képzelni, hogy mást csináljak vagy hogy ezt ne csináljam. Nekem ez a kiteljesedés, az öröm, a feltöltődés.”

Az általunk kérdezett pedagógusoknak volt egy másik csoportja is, akik nemmel válaszoltak erre a kérdésünkre. “Ebben a környezetben? Ha most lennék mondjuk középiskolás, akkor nem. Biztos hogy nem.” Számukra csupán a szakma iránti szeretet nem elég, hogy kompenzálja a körülményeket. “Attól még, hogy nem hagytam el a pályát és nem is szándékozom illetve szeretem is ezt csinálni, ha ezt tudnám, hogy mi vár rám itt és hogy mennyire rabszolgamunka ez a mindennapokban, nem biztos, hogy ezt választanám.” A korábban említett rossz anyagi helyzeten kívül és a minősítési rendszer hibáin túl a társadalmi-politikai környezet is erős indikátora annak, hogy válaszadóink között voltak olyanok, akik már nem mennének újra pedagógiai irányba. “úgy beszélgetünk 2022 december elsején, hogy éppen benne vagyunk itt a történetben és éppen tegnap rúgták ki 8 kollégánkat, akik polgári engedetlenkedtek azért, hogy a közoktatás hibáira felhívják a figyelmet és valamiféle javulást elérjenek. 2022 december elsején azt mondom, egy nappal ezután, hogy nem. Hát most nem azért de normális ember mondaná azt hogy igen? Na nem a tanári pályával van baj, az klassz.”

Megkérdeztük őket arról is, hogy ajánlanák-e a mai fiataloknak a pedagógus szakmát. A válaszok többsége nem volt. Nagyon kevesen akadtak, akik tiszta szívvel tudnának arra biztatni valakit, hogy pedagógus legyen, szerintük ez a pálya nem vonzó, se nem ésszerű döntés egy életkezdés előtt álló fiatalnak. Többször előfordult, hogy abban az esetben tudnák ajánlani a pedagógus pályát, ha az adott személy rendelkezik egy stabil anyagi háttérrel, akár szülők révén, akár egy jó házasság révén. A fő indok amiért nem ajánlanák a fiataloknak ezt az irányt az anyagi helyzet volt és az ehhez társuló aránytalan munkaidő . “Próbáltuk kiszámolni, hogy ahhoz, hogy egy fiatal el tudja kezdeni az életét, legyen hol laknia, tudjon egy kis lakást bérelni és ki tudja fizetni a rezsijét, tudjon enni, meg még szórakozni is járhasson … nem tudtuk kitalálni azt az összeget, amiből ez fedezhető. Eljegyzi magát a nyomorúsággal, ha tanári pályára megy.”

“Nem tudom, hogy ez a bérrendezés mennyire fog megvalósulni, én abban látnám, hogy a fiatalok itt maradjanak, hogy egy vonzó fizetést kínálunk nekik. Nagyon nehéz újakat találni. Már próbálkoztak úgy is, hogy főiskolás végzőst is felvesznek, de nem jönnek el. Egyrészt nem jön ki, másrészt megmondja eleve, hogy nem is akar tanítani, csak elvégzi, hogy legyen egy a diplomája, aztán elmegy műkörmösnek például.”

Megkérdeztük azt is, hogy a jövőben 5-10 év múlva hogyan látják magukat. Az általunk megkérdezett pedagógusok nagyjából fele válaszolta azt, hogy 10 év múlva is látja magát még az oktatásban dolgozni, de köztük volt olyan, aki hozzá tette, hogy külföldön helyezkedne el, magánoktatásban dolgozna vagy csak akkor marad, ha addigra vezető pozícióba kerül. Az általunk megkérdezett pedagógusok többsége 5-10 éven belül már bőven átlépi a nyugdíjkorhatárt, emiatt ez volt az egyik fő indok, hogy miért nem maradnának a pályán. “Én ezzel az ötvenhét évvel egy teljesen átlagos tanár néni vagyok. Van nálunk egy csomó nyugdíjas, ötvenes. Harmincas nagyon kevés, negyvenes nagyon kevés és huszonévesek egyáltalán nincsenek. Mi el fogunk menni 10 éven belül nyugdíjba és akkor fog összeomlani az oktatás.” Előfordultak azonban pályaelhagyók is, akik már jelenleg is másik szakmába tanulnak jobb anyagi helyzet reményében. A válaszadóink egy szűk rétege volt bizonytalan, akik tarthatatlannak érzik a jelenlegi körülményeket és az oktatási rendszer irányát, viszont nem tudják máshol elképzelni magukat. “Talán az lenne a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondanám, hogy szeretném, ha a pályán tudnék maradni, de az elmúlt egy év történései figyelembevételével nehéz előre jelezni, hogy ez valószínű lesz-e.”

A vezető pozíciókban lévő pedagógusokat az is aggasztja, hogy nem tudják kinevelni utódaikat, mivel olyan kevés fiatal jelentkezik a szakmába. Előfordult olyan is, aki azt mondta, ha visszamehetne az időben megint ezt a pályát választaná, viszont 10 éves távlatban már nem látja, hogy pedagógus marad.

Konklúzió

A pedagógusok nem hirtelen tapasztalták a problémákat, évtizedes távlatban együtt élnek az alacsony bérekkel, ugyanakkor ahogyan az az előző elemzésből is kiderült, amikor a közbeszédbe kerüléssel romlik a megbecsültségük, a minősítési rendszerrel csak újabb terhet kapnak a nyakukba, az egyetlen támaszukat a hivatás szeretete, illetve a gyermekek jelentik. Mégis, azok közül akik a szakmában vannak, el sem tudnak képzelni maguknak másmilyen életet, még akkor sem, ha reálisan belegondolva az életminőségük egy szelete: tisztességes bérekre lehetőségük volna, amennyiben elhagynák a pályát. Valós veszély, hogy az egyszerre tornyosuló problémák egyszer a legelhivatottabbakat is maguk alá gyűrik, s már nem lesz visszatartó erő. Addig is a legnagyobb probléma azzal van, hogy bár az idősebbek és a pályán lévők zöme kitart, a fiatalabb kollégák számára nem túl vonzó a pedagógus pálya, az elöregedés pedig azzal jár, hogy egyre nagyobb a pedagógus hiány.