A kormány úgy döntött, hogy az alapvető élelmiszerekre vonatkozó ársapkák maradnak, sőt a nagy élelmiszerláncoknak kötelező lesz heti akciókat meghirdetniük. Ez vajon tényleg letöri az inflációt, vagy az intézkedés fordítva fog elsülni? A veszteséget lenyelik a boltok vagy a kereskedők átterhelik a költségeket a vásárlókra? Miközben ilyen és ehhez hasonló kérdéseket teszünk fel, azzal mi magunk is közgazdasági diskurzussá alakítjuk a témát, és elmegyünk amellett, hogy ez valójában politikai kommunikációs taktikai lépés.
A rendelet értelmében júniustól a boltoknak húsz, a kormány által meghatározott élelmiszer-kategóriából kell minden héten egy-egy terméket az előző 30 nap legkedvezőbb áránál 10 százalékkal kevesebbért kínálnia, kötelező jelleggel. Változást hoz ez a nagyobb üzletláncoknál? Aligha. Az akciós újságokat böngészve – melyet ilyen élelmiszerárak mellett valószínűleg egyre többen tesznek meg hétről hétre – könnyen világossá válik számunkra, hogy most is több, mint 20 terméket kínálnak fel nekünk alacsonyabb áron, mint amennyiért azt a versenytársak szolgáltatják. Ezek között találunk péksüteményt, zöldséget, gyümölcsöt, tej-és húsipari terméket, és még sokáig lehetne sorolni.
Az élelmiszer-kereskedelemben természetes a verseny: az üzletek versenyeznek a vásárlókért, a különböző akciós termékekkel csábítanak minket a boltokba, hogy aztán a nem akciós termékeket is ugyanott szerezzük be. Marketingfogás ez a javából, de ha körültekintően körbenézünk, és bele tudunk tenni időt és energiát, hogy akár több boltba is ellátogassunk, a végén még igazán jól is járhatunk.
Ezen a helyzeten a kötelezően elrendelt állami akciók vajmi keveset tudnak változtatni. Persze, elmerenghetünk elméleti síkon, hogy a boltok jelenlegi 25 százalékos akciói úgy jönnek ki, hogy a termékek az előző napi magasabb árhoz képest kisebb megtakarítást jelenthetnének, mint az előző havi harminc nap legalacsonyabb árához viszonyított 10 százalékos akció, de amennyiben a bizalmatlanság az első helyzetben is bennünk van, nem lehet kétségünk afelől, hogy ezt is bizonyára át lehet hárítani a fogyasztókra. Különben is, az akciók lényege ebben az inflációs környezetben nem az, hogy a múlt heti vagy akár csak az előző napi árnál alacsonyabban szerezzük be a terméket, hanem hogy olcsóbban szerezzük be, mint ahogy azt a többi boltban tudnánk, s ezzel pénzt takarítsunk meg.
Mindezzel együtt ki kell jelentenünk, hogy valódi, felülről irányított árcsökkentéssel nem számolhatunk, az életünk ilyen tekintetben nem sokat fog változni, és ezért kell feltennünk magunknak a kérdést: mi lehet a valódi célja ennek az intézkedésnek?
Az már-már anekdotává vált, hogy a választópolgárok, amint meglátják az élelmiszerárakat, a kormányt teszik felelőssé azért, hogy hétről-hétre egyre kisebb lesz a fogyasztói kosaruk, és végső soron a gazdaságiszavazás-elmélet alapján kormányváltással nézünk szembe, legkésőbb 2026-ban, idealisták szerint pedig már hamarabb belebukik a kabinet az elhibázott gazdasági intézkedésekbe. Csakhogy, amennyiben nem egyértelműen a kormány tehető felelőssé érte, vagy nincs valódi alternatívája a regnáló hatalomnak, akkor a gazdasági megtorpanás és a választók kiábrándulása közötti összefüggés nagyon alacsony szintre redukálódik. A kormány ezt a helyzetet már a legelső pillanatban felismerte és igyekezett igazságmorzsákkal rendelkező alternatív valóságot felállítani, és ezzel áthárítani a felelősséget saját döntéseinek hatásairól az Európai Unió szankciós politikájára, a háborúra, bemutatni azt a képet, hogy más országok még jobban megsínylik a válságot, Magyarország viszont, bár küszködik, de a lehetőségeihez képest mégis ellenáll.
A kommunikáció működik, elfogadjuk a 40 százalékos élelmiszerár-inflációt, hiszen nincs más választásunk. Ráadásul, az ilyen egyszerű üzeneteknek a csapdájába mindannyian belesétálunk. Az egyszerű üzenetek lényege, hogy a valóság bonyolult összefüggéseivel és tényadataival nem tudunk a megrögzött hittel, és az unásig ismételt egy mondatokkal szembeszállni.
Ha ez azonban mégsem lenne elég, és még mindig azt éreznénk, hogy a boltokba érve elfog a kétely azt illetően, hogy biztosan ennyibe kell-e kerülnie mindennek, ezentúl erre is lesz válasz. Gondoljunk csak bele egy hétköznapi vásárlásba: tekintetünket vonzzák a piros, zöld és narancssárgával hirdetett akciók, minél több, a figyelmünket megragadó matricát látunk, többnyire gondolkodás nélkül vásároljuk meg az olcsónak vélt termékeket.
Ezek a már amúgy is létező felületek válnak egyik pillanatról a másikra politikaimarketing-felületté, mini plakátokká, amelyek ezentúl nem a boltok kegyes akcióit, hanem a kormánynak az infláció felett aratott győzelmét fogják hirdetni.
A kötelező akció lényege tehát nem a valódi gazdasági beavatkozás, hanem a kommunikációs győzelem sugallása az árakkal szemben vívott harcban, mindez pedig úgy, hogy a kormánynak egy fillérjébe sem kerül a hirdetés, az eszközt a boltok adják, és még az is lehet, hogy nekik sem kerül egy forint plusz költségükbe sem.
Nyitókép: MTI/Komka Péter
A cikk megjelent a Jelen hetilapban, online elérhető itt.
