A 2010 utáni újévi köszöntőkre hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint nemzeti mézesmázaskodásokra, irodalmi művek idézeteinek puffogtatására, emelkedett, de valódi jelentéstartalommal nem bíró beszédekre. Ha máskor nem is, de a súlyos válságok éveiben mindenképp érdemes elmélyedni az újévi köszöntők elemzésében. Ráadásul az idei esztendőt most először köszöntötte Novák Katalin köztársasági elnökként.
Az idei beszéd értelmezésének teljességéhez érdemes felidézni Novák Katalin elődjét. Áder János beszédei olykor borúsnak hatottak, negatív eseményekre emlékeztek, s csak ezek után szállították a reményt és a jó kívánságokat, olykor a teljes unalomba fulladtak, s csak természeti képek sorolásává, egyfajta elnöki szavalóversennyé váltak. A valóban súlyosan terhelt Covid-években, a pandémia hatására a köztársasági elnök a tőle megszokott mélabúnál is borúsabbá vált, 2022-ben pedig mintha csak jósgömböt kapott volna karácsonyra, Máraival és háborús képekkel köszöntötte a magyarokat – szólhatott volna a kormánynak is.
Ezzel szemben Novák Katalin teljesen más karaktert hozott: a nemzet édesanyjaként jelent meg.
Konzervatív ruhája és visszafogott sminkje passzolt is a köztársasági elnöki hivatal betöltőjétől elvártakhoz: csinos, de nem kirívóan vonzó nőként jelent meg. Hanghordozása és a szája szélén meghúzódó kedves mosoly is azt a benyomást keltette, hogy a magyar nemzet az ő saját gyermeke, aki elesett, vérzik a lába, de ő csókokkal borítja, hogy ha begyógyítani nem is tudja, de szeretetével enyhítse a fájdalmait. Az összességében a válságról szóló beszédben többször előkerül az édesanya-kép, ezt koronázza meg a beszéd végén az, hogy gyermekes családokkal koccint.
„Isten csodája, hogy még áll hazánk!” – kölcsönözte Petőfi Sándor szavait Novák Katalin. Így már a felvezetéskor érezzük, hogy valami nem stimmel, Novák Katalin – vélhetően szándékosan, már sokadik alkalommal – kibeszél a kánonból, s megtöri a kormánypártok sok éve épített mítoszát; a háborúkban győzedelmesen harcoló kormányét, amely sikeresen védelmezi a hazát az ellen folyamatos támadásaitól. Legyen szó akár Brüsszelről, akár Sorosról, akár a migránsok vagy a baloldal offenzívájáról. Orbán Viktor így egyfajta keresztes hadjáratot vív Európában, védi és óvja hazánkat.
Novák Katalin szerint ez „isteni csoda”, nem pedig az ész, az erő és az akarat győzelme, melyben kormánytagok, mint megannyi szárnysegéd segítik a vezénylő tábornokot győzelemre. A köztársasági elnök szerint tehát már csak a valódi hit és nem a kormány az, amely megvédi hazánkat.
Ezen a ponton azonban véget is ér az új köztársasági elnök különutassága. Hiszen úgy folytatja, „szeretnénk, ha a jövő év könnyebb lenne, mint amilyen az idei volt”, de a mondattagok halmozásával gyorsan eljutunk odáig, hogy nehezebb lesz, tudnunk kell azt, hogy miként tudunk vele megküzdeni, és ehhez erőt és segítséget kell kapnunk. Elmondja, hogy jobb lenne egy csapásra magunk mögött hagynunk a küzdelmet és a nehézségeket, amelyek a megélhetési válság és a háborús fenyegetettség közben bizonytalan jövőképpel fenyegetnek, de azt is deklarálja, hogy az új évben nem szabadulhatunk meg a terheinktől egy csapásra.
Ezen a ponton érkezünk meg a beszéd egyik legfontosabb kijelentéséhez: „A nehezedő élet és körülmények közepette sokan megsokszorozzák erőfeszítéseiket, és nem a menekülést választják. Talpon maradnak.” Novák példaként sokakat megemlít azok közül, akikkel az elmúlt esztendőben egy kézfogás erejéig találkozott. „Erős, küzdő, válságálló nemzet vagyunk” – összegzi a köztársasági elnök, majd kitér arra is, hogy a „tehetség és magyar észjárás” már nem lesz elég, szorgalomra és kemény munkára van szükség.
Novák Katalin ezzel nem túl finoman, de arra utal, hogy mostantól minden a saját felelősségünk.
A megélhetési nehézségeket azok tudják túlélni, akik – már amennyiben ez lehetséges – megkétszerezik, háromszorozzák az erőbefektetésüket, több munkát vállalnak, s még hasznosabb tagjaivá válnak a társadalomnak. Mindezek után a köztársasági elnök arra kér minket, hogy kapaszkodjunk egymásba: „ha az erősek a gyengék mellé állnak, a fiatalok kinyújtják a kezüket az idősek felé, a tehetősebbek észreveszik a szerényebben élőket, akkor jól hasznosítjuk az elmúlt évtizedben közösen elért eredményeket”.
Ezt a narratívát viszont már jól ismerjük Orbán Viktortól és a Fidesztől. Ez ugyanaz felfogás, mint amikor a miniszterelnök a megemelkedő rezsiköltségek kapcsán azt fejtegette, hogy akinek a fogyasztása átlépi a kormány által meghatározott szintet, az csökkentse az igényeit, vagy keressen többet. Az egymásba kapaszkodás képei azt a szándékot fedik el, ami az előző év végén elfogadott törvénymódosítás mögött húzódik meg, amögött, amelyik a szociális problémák kezelésében az államot a felelősségi és beavatkozási sor végére helyezi. Ez a felfogás nem szól másról, minthogy az állam deklarálja, hogy csak a lehető legminimálisabb felelősséget hajlandó vállalni saját polgárainak jólétéért.
Novák Katalin ezzel a beszéddel dimenziót váltott a köztársasági elnöki újévi köszöntőket illetően. A hivatalban őt megelőző két legutolsó elnök sem szándékozott kifejezni ezen alkalmakkor a nemzet egységét, amely pedig feladatuk lett volna. Ők inkább csak kiüresítették, unalmas, óvodás mesemondássá silányították e hagyományt. A most debütáló elnökasszony viszont a nemzet nehéz helyzetben lévő tagjaival szembeni állami közöny kifejezésére használta föl ezt az alkalmat. A kormányzati narratívát visszhangozva, így lett a beszéd végére a nemzet mostohájává.
Még szerencse, hogy legalább a Fidesz-logós fülbevalóját nem vette fel.
A cikk megjelent a Jelen hetilapban, online elérhető itt.
