Sokunk gyerekkorának meghatározó meséje a Hupikék törpikék. Amikor a törpök valamilyen nagy, távoli küldetésre indultak, visszatérő párbeszéd zajlott le: „Messze vagyunk még, Törpapa?”, „Már nem!”, majd néhány ilyen kör után: „Messze vagyunk még, Törpapa?”, „Most már igen!”. Így van valahogy a Fideszen kívüli világ is, ha a NER összeomlását önmagában a gazdasági válságtól és a jelenlegi ellenzéki politikai eszköztártól várja.
Egekbe szökő élelmiszerárak, emelkedő rezsiköltségek, rekordmértékű infláció, folyamatosan romló életszínvonal, csődközelben táncoló vállalkozások. Szinte minden magyar állampolgár naponta szembesül valamilyen módon a gazdasági válság hatásaival. Az infláció felpörgése, az árak emelkedése egy hosszú ideje tartó, 2021-ben elindult hatás. Az üzemanyagárakat 2021 november 11-én fagyasztotta be a kormány, hogy megállítsa azok folyamatos növekedését. 2022 februárjában hasonló intézkedést vezetett be néhány alapvető élelmiszer esetében. Nyáron gyakorlatilag eltörölték a Fidesz egyik legfontosabb politikai termékét, a rezsicsökkentést, rászabadítva ezzel az energiaárak emelkedését a családokra és a háztartásokra. Az ellenzéki közbeszédnek, a gazdasági nehézségekről szóló cikkek kommentszekcióinak újra és újra felbukkanó toposza, hogy „a Fidesz ezt már nem éli túl”, „most aztán már tényleg bajban van Orbán, közeledik a vég”.
A politikai térben viszont nagyon nem ez a helyzet. Bár nem feltétlenül lehetünk biztosak abban, hogy a közvélemény-kutatások számai pontosak, ráadásul az intézetek adatai rendkívül széttartóak is lehetnek, de mindegyiknek van közös eleme, mégpedig ez: a Fidesz a választások utáni győzteshez húzásból következő támogatottság-felfutás után veszített ugyan valamennyi szavazót, de a támogatottságának összeomlásáról egyáltalán nem beszélhetünk. Ezzel párhuzamosan az ellenzéki pártok támogatottsága gyakorlatilag befagyott, érdemi növekedést sem külön-külön, sem összességében nem tudott elérni ez az oldal az elmúlt hónapokban. Első ránézésre ez egy erőteljes ellentmondásnak tűnik, holott valójában nem az.
A politikatudományt évtizedek óta foglalkoztatja az a kérdés, hogy a gazdasági helyzet és annak állampolgári érzékelése milyen hatással lehet a politikai preferenciákra. Az elméletek és kutatások hosszú sora vizsgálta ezt a kérdést, de a közbeszédben és gyakran a szakmai gondolkodásban is ezek leegyszerűsített formája terjedt el: ha az emberek rosszul élnek, rossznak tartják az ország gazdasági helyzetét, akkor hajlamosak megbüntetni ezért a kormányt. Ha jól élnek, s egy fejlődő gazdaságú országot látnak, akkor viszont nem büntetik, sőt akár jutalmazzák is. A szakirodalomban elmélyedve azonban ennél jóval összetettebb képet találhatunk. Bár alapvetően az összefüggés ez, azonban tartozik hozzá három feltétel is, s ezeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a kormányzó politikai erőt megtörje egy gazdasági válság.
Elsőként a választók széles tömegének kell érzékelnie a gazdasági nehézségeket. Tömegeknek kell azt gondolniuk, hogy mind az emberek életszínvonala, mind a gazdaság állapota romlik, rossz helyzetben van. Fontos megjegyezni ezen a ponton, hogy a szakértők rámutattak arra, hogy a gazdasági helyzet érzékelése nem egyértelműen objektív folyamat. Ráadásul a torzító tényezők között előkelő helyet foglal el a politikai kötődés, vagyis előfordulhat, hogy valaki azért érzékel az objektív helyzetnél jobb gazdasági viszonyokat, mert a kormányzó pártot támogatja. Vagy éppen azért látja mindennél rosszabbnak a helyzetet, mert az ellenzéki oldal szavazója.
Másodsorban, ha az emberek érzékelik is a folyamatokat, nem mindegy, hogy azok kialakulásáért kit tartanak felelősnek. Ahhoz, hogy egy kormányzó pártot kikezdjen egy gazdasági válság, egyértelműnek kell lennie a választók többsége számára, hogy a nehézségeket a kormányzati tevékenység okozza vagy legalábbis a kormányzati lépések nem hatékonyak a válság elhárításában, az okozott károk csökkentésében, majd a helyzet helyreállításában.
Harmadrészt, szükség van arra, hogy legyen hiteles politikai választék. A felelősség tisztázása ugyanis csak abban az esetben számít, amennyiben a választók úgy érzékelik, hogy a fennálló rendszerrel szemben jelen van egy másik, hiteles alternatíva. A szakirodalom szerint mind a széttöredezett pártrendszerekben, mind pedig egy domináns párt által uralt pártrendszerben a választók számára nehezebb a hivatalban lévő kormánnyal szemben álló egyértelmű alternatíva azonosítása, és az ilyen rendszerekben kisebb valószínűséggel számoltatják el a hatalmon lévőket.
Az első feltétel, vagyis a problémák érzékelése, a társadalom jelentős részénél biztosan teljesül. Nehéz elképzelni, hogy valaki ne találkozna az élelmiszerárak folyamatos emelkedésével, az energiaárak növekedésével, a mindennapi megélhetési nehézségekkel. Ezeket a jelenségeket még a kormánypárti média is elismeri. Az persze már más kérdés, hogy ezekből milyen szubjektív érzetek jönnek létre egyéni szinten, mivel a Fideszhez köthető felületeken ezeket erősen relativizálják követőik számára. Ez a célja azoknak a híradásoknak, amelyek arról szólnak, hogy az Európai Unió más országaiban – főképp az évtizedes viszonylatban a lakosság számára mintaországként funkcionáló Németországban – még rosszabb a helyzet. Vagy gondoljunk csak arra a hírre, hogy a szintén gazdag országként nyilvántartott Svájcban börtönbüntetés jár azért, ha valaki 20 foknál melegebbre fűti a lakását. Az ilyen és ehhez hasonló hírek vagy éppen félinformációkon alapuló álhírek alkalmasak arra, hogy az objektív élethelyzetnél kedvezőbbnek tűnjenek sokak számára a mai magyar gazdasági viszonyok.
A felelősség kérdésében még az előzőnél is egyértelműbb a Fidesz hatékonysága. Ez az a terület, ahol évtizedes gyakorlata van a kormányoldalnak abban, hogy az aktuális nehézségeket valamilyen külső tényezőre, szereplőre hárítsa. Emlékezzünk vissza, volt itt már felelős a problémákért a „Soros-hálózat”, a migránsok, a Covid. Nem feledhetjük az évek óta klasszikusnak számító brüsszelezést sem, amelynek most éppen a szankciós különkiadását mutatja be a NER propagandagépezete. Mindezek hatására nem csoda, hogy az ellenzék magszavazóin kívül a választópolgárok egyáltalán nem hibáztatják, vagy legalábbis nem kizárólag az Orbán-kormányt hibáztatják a kialakult gazdasági helyzetért.
Ami a hiteles alternatíva megjelenését illeti: a szétszakadt ellenzéki pártok az elmúlt hónapokban képtelenek voltak együtt vagy külön-külön koherens, az átlagemberek, a táboron kívüliek számára is érthető és átélhető narratívát felépíteni arról, hogy mi az elképzelésük a válság megoldására. Mit tennének ők, ha hatalmon lennének, mi a víziójuk a válságból való kilábalásra, hogyan és milyen országot képzelnek el a válság után. Ilyen narratíva nélkül pedig képtelenek a mindennapi politikai tevékenységüket, akcióikat egy hatékonyan működő keretbe illeszteni.
Látható, hogy a NER politikai szakértői hosszú idő óta és szóról szóra ismerik a politikai támogatottság és a gazdasági helyzet összefüggéseiről szóló szakirodalmat és az elméletek gyakorlati alkalmazásában is nagy már a tapasztalatuk. Az idő viszont fogy. Minél tovább kedvező a Fidesz számára ennek a három feltételnek az alakulása, annál távolabb kerülünk attól, hogy Orbán Viktor hatalmára veszélyt jelentsen a jelenlegi gazdasági és szociális válság.
A cikk megjelent a Jelen hetilapban, online elérhető itt.
