Egy választópolgár, ha megpróbál tájékozódni, hogy hogyan is áll a politikai versenyzők támogatottsága, akkor a kutatói szakzsargonon és százalékok hegyein kell átverekednie magát. Összes megkérdezett, biztos szavazó, biztos szavazó pártválasztó, aktív résztvevő, aktív bizonytalan – csak néhány a leggyakrabban előfordulók közül. Aztán százalékok hosszú sora, amely ezen összesítésekben mutatja a pártok versenyét. Feketeöves politikai hírfogyasztó legyen a talpán, aki ezekből a cikkekből az egyszerű következtetéseken túl (“a kedvencem vezet” – ‘kedvencem vesztésre áll”) le tud szűrni tanulságokat, össze tudja hasonlítani különböző kutatóintézetek eredményeit. Be kell ismernünk, ez néha még gyakorlott politikai közvélemény-kutatóknak is nehéz feladat. Pedig egy választás után szükséges, hiszen mindig felmerül a kérdés: ki találta el a végeredményt. Az adatdzsungel lehetőséget biztosít minden szereplő számára, hogy valamilyen sikert fel tudjon mutatni magának. De felmerül a kérdés: tényleg így van ez?
A válaszhoz szükség van egy egységes mértékegységre. Az ilyen-olyan bázisokon számolt százalékok összehasonlítása félrevezető, hiszen a százalékszámításról már általános iskolában megtanuljuk, hogy akkor összehasonlítható két százalék, ha az azonos alapra van számolva. Ha nem azonos a csoport, amire számoltuk, vagy fogalmunk sincs arról, hogy azonos-e, akkor nem megy. Egyszerűbben mondva, nem mindegy, hogy egy kosár barack 50 százalékát kell a nagymamának adni a lekvárfőzéshez, vagy egy raklapét. Így van ez a pártpreferenciával is: nem mindegy, hogy a magukat aktív résztvevőknek mondók a választók 60 vagy 70 százalékát jelentik.
Mi lehet az az egységes mértékegység, amely megoldja ezt a problémát? A válasz meglepően egyszerű: a szavazatszám. Ez az az egység, amire minden közvélemény-kutatási százalék visszaszámolható. Amely jól érthetővé teszi, hogy mekkora egy politikai tábor mérete, számolható belőle támogatottsági különbség, az időbeli változások könnyedén kiszámolhatók segítségével és még különböző kutatóintóintézetek eredményei is tökéletesen összehasonlíthatók általa. Az már csak tényleg hab a tortán, hogy a választási törvény is ezt használja az eredmények meghatározása során. Százalékról a törvény egyetlen ponton tesz említést: a pártlisták bejutási küszöbének meghatározásakor.
A mindenkit leginkább foglalkoztató kérdés ezek után valószínűleg az: mennyire voltak pontosak a 2022-es kutatások, ha szavazatszámokra vetítve vizsgáljuk őket. Az ellenzék támogatottságát a választások előtti utolsó nyilvánosságra hozott kutatásában egyik kutatóintézet sem tudta megbecsülni, mindegyik jelentősen nagyobb támogatottságot mért, mint ami végül a választáson előállt. A Fidesz-KDNP szavazótáborát viszont a legtöbb kutatóintézet kis eltéréssel mérte be. A Medián viszont – a választói aktivitás felülbecslése miatt – jelentősen nagyobb szavazótáborról beszélt a kormányzó pártok listájának esetében. A Mi Hazánk Mozgalom listáját minden kutató a bejutási küszöb közelébe várta, ezért a szavazatszámban számszerűsíthető eltérés itt nem jelentős, viszont az, hogy a párt végül átlépte a szükséges 5 százalékot, meglepetést okozott mindenki számára.
Három választás adatai alapján látható, hogy a politikai közvélemény-kutatások sok ponton jelentősen tévedtek, de voltak helyzetek, amiknek esetében pontosan mérték fel a választói akaratot. Így az a gyakori közvélekedés, hogy a politikai közvélemény-kutatások teljesen rosszul mérik a politikai helyzeteket, képtelenek a politikai valóság mérésére, egyértelműen téves.
A véleménykutatások működnek, főleg akkor ha egyszerűbb – nem alkalmi szövetségben induló – politikai formációk támogatottságát kell felmérni. Ez azonban a mai magyar politikai valóságban – figyelembe véve a választási rendszer szövetségkötésre kényszerítő szabályait – ritka szituáció. Sokkal valószínűbb, hogy valamilyen politikai együttműködés támogatottságát kell mérni. Ezen a téren viszont már vannak nehézségei a kutatási módszereknek. Az ezekből fakadó tévedések sok esetben vezetnek oda, hogy a kutatások által valószínűsített politikai végkifejlet és a valóság között jelentős különbség húzódik. Ezekben az esetekben hiába pontos egyik vagy másik szavazótáborának mérete, ha a másiké alul- vagy felül van becsülve. A jelenlegi magyar választási rendszerben már néhány százalékpontos különbség jelentős előnyhöz juttatja egyik vagy másik felet és tolja el az eredményt egy erős vagy akár egy kétharmados többség irányába. A politikusok és a választók ezért bizonyos fokig joggal érzik azt, hogy a kutatások nem működnek, azoknak nem lehet hinni.
Fel kell ismerni és fel kell vállalni azt, hogy a politikai közvélemény-kutatási szakma módszerei újragondolásra szorulnak. Lássuk be itt is van ennek az ideje, és nem csak azért, mert tévedések vannak a kutatások eredményeiben. Gondoljunk csak bele, a mai magyar politikai kutatási módszereket az 1990-es évek elején honosították meg amerikai és nyugat-európai minták alapján a frissen demokratizálódó Magyarországon. Ezek azóta gyakorlatilag változatlanok. A társadalmi valóság azonban nem, az gyökeresen megváltozott, nemhogy 1990-hez, de még 2000-hez vagy 2010-hez képest is.